A kannabisz visszaadta az életemet

Ha azt mondod valakinek, hogy krónikus migrénben szenvedsz, nem valószínű, hogy ugyanolyan szintű szimpátiát kapsz, mint amekkora fájdalomban van részed. Ha azt mondod neki, hogy olyan krónikus migréned van, ami neuro-deficitett okoz, plusz egy kis cavernomád van vénás angiómával, akkor érthetően üres tekintetekkel találod szembe magad. A szavak ezen gyüjteménye sajnos nem elegendő arra, hogy kifejezze azt a fájdalmat, ami szisztematikusan rombolta az agyamat és megbénította a testemet, de csak ennyit mondhatok anélkül, hogy illusztrációkhoz folyamodnék.

Egész életemben az átlagosnál rosszabb migrénektől szenvedtem, de a húszas éveim során a fájdalom és a gyakoriság fokozatosan felerősödött.

Néhány évvel ezelőtt kezdtem ráébredni, hogy már nem volt szünet a rohamok között. Az agyam egy hurokba került, minden migrén újabb migrént szült, minden fájdalom még több fájdalmat hozott és semmi sem állíthatta meg a testem működési zavarát.

A nehézsúlyú megelőző gyógyszerek ellenére (mindegyiknek sajátságos komoly mellékhatásai voltak), 2009 közepére a napi migréneim vészjóslóvá váltak. Olyan hosszan éltem állandó fájdalomban, hogy már nem is számítottam jobbra: de amivel nem számoltam az az, hogy a testem többi része is fellázad. Egyszer csak nem tudtam járni, és nem azért, mert fájdalmaim voltak, hanem azért mert a lábaim egyszerűen képtelenek voltak rá. Amikor megpróbáltam kényszeríteni magam, elkezdtem remegni és rángatózni, mint egy levél, ami viharba került, aztán pedig általában elveszítettem az eszméletemet. Nem tudtam összpontosítani olvasásra és írásra, se hosszú beszélgetésekre és minden mozgás kezelhetetlen hányingert okozott; szinte soha nem tudtam felkelni az ágyból. Ki-be jártam a kórházba, de végül mindíg arra jutottunk, hogy a migrének azok, amik ezt teszik az agyammal. Ha a migrének továbbra is akadálytalanul tombolhatnak bennem, akkor fokozatosan rombolhatják az életminőségemet és potenciálisan jelentősen lerövidíthetik az életemet.

Nehéz leírni azt, hogy milyen érzés egy megtört testben élni anélkül, hogy úgy ne tűnne hogy sajnálatot akarnék ébreszteni. Nem sajnálatra volt szükségem, hanem megértésre. Amikor a fájdalom állandóvá válik, a rosszullét és gyengeség a tested minden szegletébe befurakodik, az elméd kezdi elveszíteni az emlékeket vagy szavakat, és egy ember elsorvadt burkának érzed csak magad. Az összes potenciál, amivel valaha rendelkeztél csak egy árnyéknak tűnik, a szépséged rövid életű és megfakult; elkezded úgy érezni, hogy a terhére vagy azoknak, akiket szeretsz.

Egy őrültnek tűnő pillanatban rákerestem interneten a kannabisz migrénekre és a hozzájuk kapcsolódó neurológiai betegségekre gyakorolt hatásaira. Amit találtam, az egy szinte nem kívánt meglepetés volt. Nem akartam azt olvasni, hogy mennyire hatékony lehet, mivel nem akartam kényszert érezni arra, hogy kipróbáljak valamit, amit egykor tiltott örömökért használtam. Arra voltam kiképezve, hogy a gyógyszeremnek rendkívűl kellemetlennek kell lennie, és ahogy a viktoriánusok gondolkoztak a szexről, ha élvezem, akkor biztosan rosszul csinálok valamit. Miután olvastam mellette és ellene szóló érveket is, úgy döntöttem, hogy a kannabisz kipróbálása jelentösen kisebb kockázattal jár mellékhatások tekintetében, mint szinte minden vényköteles gyógyszer, amit már legálisan kipróbáltam, és kevésbé “vagy eltalálom, vagy nem” megközelítése a problémának. Nekem, mint a legtöbb krónikus fájdalomban szenvedőknek, erősen nem ajánlott bármilyen fájdalomcsillapítót is szedni, kezdve a morfinnal a paracetamollal bezárólag, mivel a fájdalom újra feléledését okozzák és jelentősen súlyosbítják a problémát. Amikor a modern orvostudomány egy élethosszan át tartó fájdalomra ítél, a gyógyulásra való kevés reménnyel, az csak tetézi a bajt. Az orvosi bizonyítékok azt mutatják, hogy a kannabisz szinte biztosan nem okozza a fájdalom újra feléledését ;ebben szinte egyedülálló a lehetséges fájdalomcsillapító gyógyszerek között. A lehetőség arra, hogy megtörjem a körforgást,ami az agyam szétforgácsolódásához vezet, úgy tűnt, felkínálta önmagát. De még mindíg el kellett döntenem, hogy elég bátor vagyok-e ahhoz, hogy megszegjem a törvényt előrehaladott szülői korban, 31 évesen.

Az inspirációmat Bertrand Russell-től vettem, aki azt mondta: “Az embernek csak annyira kell tiszteletben tartania a közvéleményt, amennyire ez az éhezés és a börtön elkerüléséhez szükséges. Ami azonban ezen túlmegy, az már önkéntes alávetettség egy szükségtelen zsarnokságnak és valószínű, hogy sok tekintetben akadályozza a boldogságot.” Az én szempontomból a börtön elkerülése volt a lényeges. Ez döntő fontosságú volt számomra, nem magam, (én bárhol lehetek beteg) hanem a kisfiam miatt. Miután megszületett az elhatározás, miszerint készen álltam harcolni minden vád ellen, amit fel lehet ellenem hozni annak esetén, ha elkapnának kannabisszal, a döntés meghozta önmagát.

Miután sikerült valamennyi kannabiszt találnom, a ház egy távoli sarkába rejtve várt felhasználatlanul. Továbbra is szenvedtem, úgy mint előtte, de elveszítettem a bátorságomat. Emlékeztem, hogy milyen volt betépve lenni tinédzser koromban, és nem akartam újra olyan lenni. Nem akartam elveszíteni az önkontrollomat egy szobányi józan felnőtt között. A belső harcom 4 hétig folytatódott. 4 hét kellett ahhoz, hogy elkopjon ez a társadalmi kondícionálás, miközben sírtam. Végül egy éjszaka, amikor a fájdalom már túl hatalmassá vált, úgy volt, hogy vagy kipróbálom a kannabiszt, vagy megyek a sűrgősségire, hogy megvizsgáljanak arra az esetre, ha aneurizmám lenne. A kórházakba már belefáradtam és kimerült állapotomban végül a kannabisz mellett döntöttem, azzal érvelve, hogy ha ez egy aneurizma, az ott lesz utána is, de ha nem, akkor jobban érezném magam és megkímélném magam egy felesleges utazástól.

Pár perccel egy egészen kis mennyiségű kannabisz használata után sehol nem éreztem fájdalmat a testemben és a remegésem is leállt. A testem békére lelt, és nem hiszem, hogy valaha át tudom adni bárkinek is ennek az érzésnek a nagyságát. Semmit se éreztem rossznak vagy fájdalmasnak. Még mindíg gyenge voltam, de úgyanolyan könnyedén és kecsesen tudtam mozogni, mint régen. Igen, megrészegültem tőle, de nem úgy, ahogy tinédzser éveimből emlékeztem rá. Talán a kisebb mennyiség miatt volt, amit használtam, ami csak épp annyira volt elég, hogy a testemet kiszabadítsa a börtönéből. Úgy éreztem, hogy többet mosolygok, mint máskor, de ez valójában úgy tűnt, hogy csak azért van, mert a fájdalom fátyla, ami általában rámborult, fellibbent. Biztosan nem hallottam, vagy mondtam szokatlan dolgokat. Mindamellett a “betépett” időszak rövid volt, de az egészségre gyakorolt hatások teljes 24 órán keresztül megmaradtak. Úgy tűnt, hogy csoda történt. Megpróbáltam elképzelni a figyelmeztető cimkét, ha egy gyógyszeripari vállalat gyártotta volna: “Enyhe kábaságot és az időérzék elvesztését idézi elő körülbelül 2 órára. A jótékony hatások 24 órán át fognak tartani.” Ez egy elfogadható kompromisszum?

Két hetet töltöttem el ezzel a gyönyörű gyógymóddal, és ennek a 2 hétnek minden egyes napján erősebbé váltam. Olyan tevékenységeket voltam képes újra elkezdeni, amelyekkel már régen felhagytam és nagyon hiányoztak. Az izgalom, amit a férjem és én éreztünk, szinte tapintható volt. Ha lassan használtam, majdnem teljesen normálisan éreztem magam és minden perc, amit az agyam a hurkon kívűl töltött, segített annak felépülésében. Ami engem illet, ez egy öröm, de tágabb értelemben egy gazdasági áldás lehetne. Ha a betegek és rokkantak részesülhetnének a kannabisz előnyeiből, a társadalombiztosításra nehezedő nyomás enyhülhetne, és lehetővé válna egyes betegek és gondozók visszatérése a munkaerőpiacra.

Sajnos nem tudom, hogy mennyire megbízhatóan leszek képes kannabiszhoz jutni. Miután évekig kerestem, végül rátaláltam valamire, ami az életemet elviselhetővé, sőt produktívvá teszi, de akkor is elérhetetlen. Továbbra is megvan minden szándékom arra, hogy keressem, de nem tudom, hogy ez mennyire lesz megvalósítható. Ha érintett vagy rákkal, HIV-vel, szklerózis multiplexszel, fibromialgiával, reumás ízületi gyulladással, akkor egy vagy a sok közül, akinek esetleg a kannabisz a hasznára válhatna, de azt tanácsolnám mindenkinek, hogy végezzen mélyreható kutatást önmaga számára és beszéljen egy megbízható orvossal.

A legtöbb beteg, barát, családtag, doktor és politikus tudja, hogy itt egy nagy igazság rejlik, ami több figyelmet érdemel, mint amennyit jelenleg kap. Azonnali széleskörű vizsgálatokra van szükség, és a megállapítások tükrében gyorsan meg kell változtatni a jogszabályokat. Úgy tűnik, hogy nem az igazság tart minket vissza, hanem a félelem. Félelem egy özönvízszerű változástól és egy “túl liberális” domino effektustól, amit nem lehet előre látni. Az életem és a családom az ára a nyugalmatoknak, így biztosak lehettek abban, hogy minden ugyanúgy marad, ahogy mindíg is volt.

Természetesen az orvosi kannabiszban nincs meg ugyanaz a potenciál, mint az Olanzapine vagy Lorazepam típusú orvosságokban, hogy óriási profitot hozzon a gyógyszergyártó cégeknek.

Végtére is, hogyan szabadalmaztatnál egy nárciszt? Ez nem lenne elrettentő tényező a jogalkotás számára egy civilizált társadalomban, de a miénkben, talán igen. Itt az ideje, hogy közösen felnőjünk és rájöjjünk, hogy minél tovább marad ez a kérdés megoldatlanul, annál tovább öntünk életeket, pénzt és a fejlődés lehetőségét a lefolyóba. Ez egy olyan eset lehet, amikor a szomszéd fűje valóban zöldebb.

Forrás: Magyar Orvosi Kannabisz Egyesület 2010